,,pár percre megint felélénkült bennem a gondolkodás-vágy. míg hallottam az eső kopogását az ablakomon, ahogy süvített a szél és meglobogtatta a hajamat. beledideregtem, ahogy átjárt a hideg, de talán így jelezte, hogy "héj, nyakunkon az ősz. tegyél valamit, lépj! ha nem teszed, meg is bánhatod. minden múlik. az érzelmek gyorsan változhatnak, még ha te tagadni is akarod. lépj! addig, amíg nem késő!"
a legszörnyűbb benne, hogy igaza is volt. vágyok arra, igen. ölelő karokra, puszikra, csókokra. de nem tőle. mégsem mondhatom a szemébe, hogy "bocs, de nekem nem te kellesz" a legszörnyűbb, hogy én teszek felé félreérthető lépéseket, de én csak a barátja vagyok - és az is maradok!´´
atyaúristen. mikor újból próbálkoztam (tavaly) firkantani valamit, ez lett volna az egyik szeptemberi bejegyzésem. görcsösen fel írtam magamnak egy papírra, hogy el ne felejtsem, és azóta sem dobtam ki. (ennyit jelentett volna nekem?) a legviccesebb benne az, hogy azóta is ugyanígy érzek. sőt, még jobban felerősödött bennem, a "CSAK a barátja akarok lenni" vágy. de talán még annak sem kellene. hiszen mélyen megbántott, annak ellenére, hogy az elején igen csak mást mondott. volt sok sírás-rívás, és beszólogatás, míg végül egyre csak mentünk a süllyesztőbe, és mondhatni ellenségekké váltunk. azért fogalmazzunk úgy, nagy mértékben változott a helyzet, a lehető legjobb irányába. nemsokára véglegesen tisztázzuk az egészet. ismeretlenekként új lappal indítunk, és úgy viselkedünk mint két normális ember egymással. elhatároztam (tuk!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése